Nem ér a nevem, avagy a karakterépítés

2016. szeptember 28., szerda
Ebben a cikkben is szokásosan szubjektív leszek, és a magam kis kezdő módján megpróbálom elmondani, én hogyan építek fel egy-egy karaktert, amelyből talán ti is tanulhattok. De hogy egy tapasztalt véleményt is kapjatok, ezúttal is kettőnk gondolatait olvashatjátok ‒ egy gyakorlottabb író és egy blogger mesél.
A kérdéseiteket továbbra is várjuk, bombázzatok velük! :)

Régebben olvastam egy idézetet, amely így hangzik:
„A jó történetek titka. (...) Ha a hercegnőnek mindene meglenne már az elején, a történet nem kezdődhetne el. Csak azok az emberek válhatnak főszereplőkké, akikből hiányzik valami.”
És ezzel egyet tudok érteni. Ugyanis, ha a főszereplő nem szándékosan Mary Sue, akkor hiányoznia kell belőle valaminek. Vagy éppen túlzottan birtokolnia kell ‒ na, és azt már te döntöd el, hogy mit. Minél szokatlanabb a párosítás, annál jobb eredményt kaphatsz. Például a hipochonder orvostanhallgató jó alap lehet egy szitkomhoz.

Vannak az úgynevezett archetípusok ‒ apa, anya, amazon, macsó, hős, és így tovább. A jó karakterek gyakran mentenek meg komplett történeteket, úgyhogy a figurákat alaposan ki kell dolgozni. Kezdetnek belövöm, a történetet és a nagyvonalakbeli csavarokat alapul véve, hogy milyen archetípussal szeretnék dolgozni, aztán jöhetnek a finomságok, amelyekkel árnyalható a karakter. Például egy realista, fiataloknak íródott romantikusba nem fogok egy önutálattal küzdő, világmegmentő hőst tenni, ha a karakternek semmi köze a cselekményszálhoz, ahogyan egy posztapokaliptikus drámába sem fogom benyomni a Keresztapát, hacsak nem kezdett el fegyverekkel üzletelni, és nekem pont kapóra nem jön.

De. A jó karakterek különbözőek, kitűnnek a regénybéli társaik közül. Éppen ezért emlékszünk rájuk annyira, szerettük vagy utáltuk őket. Például ott van Az éhezők viadala. Katniss azzal (is) tűnik ki a többiek közül, és azért választják vezetővé, mert egyáltalán nem akar az lenni.
Ki kell választanod valamit, ami a saját szereplődet kiemeli a többi közül. Nem arra gondolok, hogy ez a bizonyos szereplő legyen gyönyörű, vicces, versenyezzenek sokan a kegyeiért, bitang jól harcoljon és mindeközben legyen vámpír, hanem legyen valami, ami miatt pont ő főszereplőd. Ez lehet hiányosság, vagy éppen többlet, az eddig bejárt út, családi háttér, sok minden.
Emlékszel még az oroszlánra, aki bátorságot kapott? Na, ez pont egy ilyen zseniális húzás. Mert ki gondolná, hogy az oroszlán pont bátorságra vágyik?

Sokan nem veszik lehetőségszámba, hogy egy karaktert lehet utálni is. Egy regény alatt bejárt út lehet negatív. Nem mindenki változik mindig pozitív irányba. A fejlődés két irányba indulhat, és ezzel sokat lehet játszani.
Például ott van az egyik örök klasszikus, az Üvöltő szelek. Nos, én személy szerint nagyon szeretem azt a történetet, pedig mondhatjuk, hogy két negatív hős romboló szerelmének a története. De tudjátok, valahogy mégis lenyűgöz.

Aztán ott van az a típus, akiről tudod, hogy nem jó ember, és mégis imádod. Tudod, hogy a valóságban el nem bírnád viselni, de a sztoriban ő az ász. Könyvektől elvonatkoztatva ‒ mivel elsősorban karakterekről beszélek ‒, ismerősen cseng a Doktor House név?

A karaktert változtatja az út, amelyet a történetben végigjár. Ha a hőseid ugyanolyanok a végén, mint az elején, akkor valami nincsen rendben. Ahogy a történet is eljut A-ból B-be, úgy a szereplők is. Találj ki nekik minél több fordulatot, csavart, nehézséget! Ezek majd formálják őket is, a történetet is.

Sajátosságok ‒ ezekről lesz felismerhető a karakter (vagy a megszólalásai) első blikkre. Képzeld el, milyen szavakat használ, milyen szlenget, ha van, milyen stílusban beszél, csendes, hangos, előre köszön-e? Ezek mind-mind olyan apróságok, amelyekkel élővé és hihetővé teszel egy szereplőt.
Játsszunk ezzel egy kicsit! Felsorolok néhány példát, híres regények, filmek, sorozatok karakterének rövid jellemzéseit, és próbáld kitalálni, vajon kiről szólhatnak a sorok. Ebből is látszik, milyen jól beazonosítható a történet a szereplői alapján.
(És ha van kedved, írd meg kommentben a tippjeidet!)

Neki mindennél fontosabb, hogy emelt fővel és egyenes derékkel járhasson mások előtt, ezért pedig nem fél bemocskolni a kezét. Eléri, amit akar, borzasztó makacssága hozzásegíti ehhez. Bármilyen borzasztó is a napja, túléli, mert tudja, hogy holnap már egy másik nap van, amikor kigondolhat valamit.

Ő a fiú, aki kilépett a tévéből ­- helyén van az önbizalma, könnyen barátkozik, de nagyon kevés embert enged közel magához, és kicsit talán túl gyakran kacsintgat is, amiért szintén imádja önmagát.

A lány, aki okos, kedves, vicces, csak egy dolog nem volt még - szerelmes. És úgy véli, nem is lesz már soha, mert nincs rá ideje. Csendben éli az életét, amíg az tart, csakhogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, és egy nap összehozza őt valakivel, aki ugyanabban a cipőben jár, mint őt.

A hős, aki már tucatszor megmentette a világot, és nem kapott érte köszönetet  persze nem is várt. A legfontosabb számára az életben hogy a kisöccsét biztonságban tudja, na és a pite.

A fiú, aki tizenegy éves korában levelet kap egy iskolától, amelyről korábban sosem hallott.

A vámpírcsalád, amelyik nem iszik emberi vért.

Látjátok? A karakterek mesélnek.


Most akkor menjünk bele a dolgokba egy kicsit mélyebben is, és lássuk, mit mond Demi, a Könyvmolyképző Kiadó írója.

Nilla: Te hogyan építesz fel egy karaktert? Mivel kezded?

Demi: Először meghatározom, az adott karakternek miért fontos a szerepe a történet szempontjából. Ha ez megvan, ismerem a motivációit, nagyjából látom az utat, amit bejárhat, máris van egy vázlatom, ami még kevés csontváznak, de elhelyezhető a „nagy egészben”.
Az fontos, hogy a karakter – főleg ha karakteralapú történetről beszélünk ‒ ne csak figyelmet kapjon, de érdeklődést is kiváltson az olvasókból. Nem egy marketingszöveget kell a szájába adnunk, sőt a külső fényes-csodás, csinos felvonultatása sem biztos, hogy elegendő fegyver a kezünkben. Írni bármit lehet, avagy messziről jött ember azt mond, amit akar: állíthatja, hogy Julie csinos, okos és bátor. De nem ez fogja meghatározni. A történetben Julie-nak okosnak, csinosnak és bátornak is kell lennie. A karakter döntései a karakter részét képezik, akárcsak a múltja, a frizurája vagy a barátai.

Miután megvan a karakter szerepe, jellemzője, élete, már nagyon sok mindent tudok róla, jóval többet, mint amennyi magában a kéziratban szerepelni fog. És itt van a titok nyitja. Amikor a szerző teremt, nem csak egy kezet, szemet, lábat alkot meg. Mihelyst ez tudatossá válik, rájössz, mire van szükséged a karaktered esetében. Például egy különleges ismertető jelre? Egy fura hobbira? Egy képességre?
Amikor semmi ötletem nincs, előszedek egy tucat sablonhőst könyvekből, filmekből, képregényekből, és kihúzgálom a legjellemzőbb tényezőiket. Az eredmény, hogy gyakorlatilag bármit írsz, azt már előtted egyszer megírták, azt a karaktert már megalkották, és valószínűleg sokkal jobban, ügyesebben, komplexebben, mint ahogy én valaha is képes leszek.
Aztán rádöbbenek, hogy az enyém pl kék színű, magas nyakú pulóvert visel. Akkor meg kell kérdeznem magamtól azt is, miért teszi ezt? Azt fogom válaszolni magamnak, hogy azért, mert valami gond van a nyakával... már csak ki kell derítenem, hogy micsoda? És akkor kiderítem. Menetközben arra is rájövök, azért visel magas nyakú pulóverek közül pont kéket, mert az megy a szeme színéhez, vagyis már azt is tudom a szereplőmről, hogy egy piperkőc majom, és így tovább. Sőt, az első ilyen pulóvert az anyukája vette neki! Ő pedig ad a mama véleményére.
Lényegtelen, hogy ebből a három információból hány darab fog szó szerint szerepelni a történetben, de ott lesz a sorok mögött, mert amit én tudok a karakterről, azt akarva-akaratlanul beleszövöm a történetbe. Tehát szerintem a karakteralkotás első szabálya és első lépése a „megismerés”.

Nilla: Szerinted mitől működnek jól a karakterek?

Demi: Attól, hogy betöltik a nekik szánt szerepet. :D
Képzeld el, hogy munkaadó vagy. Nem, inkább képzeld el, hogy fejvadász vagy, egy fejvadász cégnek dolgozol. Bármerre is fut a történeted, pontosan tudod, hogy a hősöd milyen kritériumoknak kell megfeleljen. Tegyük fel, hogy bár a kiválasztás megtörtént, még mindig kétdimenziós, papírszerű figurának érzed a karaktert? Ekkor jön a képbe az a nagyon fontos részlet, amitől az olvasót érdekelni fogja a főhősöd további története, sorsa. A színészek is így választanak szerepet a színpadon, tudják, megérzik, mitől tud „hálás” vagy „hálátlan” lenni egy szerep. A „hálás” szerep pedig sosem könnyű.
Ha a karaktered el is csíp valamit a kor szelleméből, és egyszerre sokan odafigyelnek rá, az már önmagában siker. Ha hajlandó vagy elvonatkoztatni önmagad jellemétől, természetétől, és tényleg a karakter életét és természetét akarod életre hívni, akkor jó úton jársz. Ha mindezeken túl még olyan apróságokra is oda tudsz figyelni, amiktől a karaktered egyedi és emlékezetes marad, akkor biztos, hogy a karakter működőképes.
Innentől kezdve már csak arra kell figyelni, hogy ne rángasd dróton a cselekmények forgataga közben, ne „kasztráld” a jellemét lustaság, időhiány, személyes szoc-problémák okán. Mert ez is veszélyes, és tényleg gyakran előfordul, hogy az író nem ad megfelelő életteret a teremtményének, talán észre sem veszi, máris kész a baj. Azért jó dolog a tesztolvasás, és főleg akkor, ha különböző típusú olvasók elé teszed le a kéziratodat. (Több szem többet lát, ez nem szégyen, ez az igényesség mutatója).

Nilla: Történt már veled, hogy a „karakter megváltoztatta a saját sorsát?” Tehát, hogy írás közben a szereplő önállósította magát, és már nem tudtad az eredeti elképzelések szerint folytatni?

Demi: Állandóan változhatnak. Apró, de jelentősebb dolgokban is. De ezt nem ők maguk indukálják, hanem a cselekményvezetés. :D A cselekmény bonyolódik, a karakterek alkalmazkodnak, vagy épp szembehelyezkednek a fejleményekkel, reagálnak a történésekre. Én világközpontú író vagyok, nem karakterközpontú, így bármikor beáldozok egy karaktert, ha azt a világ megkívánja. De nagyon fontos dolog, hogy meg kell tanulni NEMET mondani. A karakter nyírásának, a sablonszerű, egyszerűbb megoldásnak. Ne elégedjünk meg azzal, ami olykor „adja magát”. A karakternek is van választása. Nincs rémesebb annál, amikor az előre megírt vázlat miatt a karakterek önmaguknak mondanak ellent úton-útfélen, a gerincük kocsonyává válik, mert a szerző maga is fél a következménytől, amit a karakter egyébként jogos lépése váltana ki a történetben. Kell, hogy legyen annyi időnk, hogy átgondoljuk, mit kockáztatunk, és mi nem éri meg, amikor írás közben a hősünk két lábra áll, és úgy dönt, jobban tudja, mit akar.
Például a legnagyobb hiba, amit kezdő, de sokszor haladó szerző is elkövet ‒ és amitől falra mászok ‒, amikor olyan karakter a legmenőbb csávó a gáton, aki egy piszkos gazember, de a lelke egy rózsaszín üveg hajbalzsam, amikor kiskutyákról, gyerekekről, csini csajról (akinek LELKE van) esik szó, és talán még egy pár könnyet is elcsorgat legkedvesebb szomszédja anyukájának temetésén, holott öt perce még géppuskával halálra gyilkolt egy egész utcát, nem kímélve se istent, se embert, mert ő ennyire kemény. Tudom, ez egy nagyon elrugaszkodott, de sajnos élő példa.

Nilla: Ez egy nagyon jó példa. Ha már így szóba jött, emeljük ki egy kicsit. Szerinted melyek a kerülendő típusok  a fenti kivételével? Cserfes, idegesítő legjobb barátnő, a hosszúhajú rocker srác, aki csak egy állat lehet? A szomszédban lakó kislány, aki kedves, gyönyörű, tüneményes, és olyan szavakat használ, mintha illemtankönyvből olvasna? A szigorú apa, aki meccset néz a tévében, kombit vezet, és nem engedi bulizni a fiatalokat? Egyszerű példák, és nem húzhatók rá mindenre, de elég gyakran találkozom velük. Meg azzal is, hogy sokan félnek újat alkotni  például a kislányt, aki közelről sem tökéletes, hisztis, néha csúnyán beszél, és így tovább.

Demi: Nem a sablonnal van baj, hanem azzal, ha megelégszünk vele, holott telne jobbra, érdekesebbre is. A szerző sokszor akkor használ sablont, ha át akar siklani a karakter fölött.  Ezt pedig csak két okból akarhatja:
A) Maga sem találja őt érdekesnek, ezért felruházza töltelék-tulajdonságokkal.
B) Nem ismeri eléggé a sablonkarakter típusát, motivációit, így olyannak írja le, amilyennek már előtte sokan.
Jó példa erre a nagyon fiatal szerzők felnőtt-jellemzése. Tuti minden szülő agresszor, fafej, nem ért semmit, nem is érdekli igazán a kamasz lelkivilága, amúgy is egy szemétláda, stb.

Nilla: Vegyük alapul a világirodalmat. Melyik az a legkülönlegesebb hős vagy antihős, akivel „találkoztál?”

Demi: Franz Kafka Átváltozásának főszereplője az egyik legkülönlegesebb hős, akit olvastam. Talán azért, mert egy elég érzékeny korszakomban találkoztam ezzel a művel, és nagyon erős hatással volt rám. Meghatározóvá vált, ahogy később a karakterek formáláshoz viszonyulok. Nekem Gregor Samsa az, akit egyszerre lehet végtelenül megvetni, és közben annyira szánni, hogy a szívem is belesajdul. Ezt a kettőséget nagyon értékelem, mert talán az egyik legnehezebben megalkotható karaktertípus, de a leghihetőbb is.
Olyan karaktert írni, akit egyszerre értesz, esetleg megértesz, együtt érzel vele, és mindeközben pontosan tudod, hogy iszonyatosan megérdemli azt a sok katyvaszt, amit kap, sok szerző álma. A rossz döntéseket hozó antihősök hihetőségének megalkotása egy nagy feladat. Ott az a fránya motiváció, az előzmények, és a fő szlogenem, ami talán míg élek és írok, mindig szerepelni fog a történeteimben: senki sem születik gazembernek. Akkor hogyan lesz azzá?
Dan Wells nagyon ügyes ebben. John Wayne Cleaver vékony mezsgyén folytatott tánca a jó, rossz, őrület és valóság között irigylésre méltó. Na és Thomas Harris Hannibálját kinek kell bemutatnom? Szerintem senkinek. :D Cassandra Clare Sebastianja? Egy vadbarom, és mégis mindenki tudja, mit, miért csinált. Mi újság a Malfoy családdal? Lukjanenko Zavulonjával? Marvel Magnetójával? János Vitézzel – na, nem a Petőfiével, hanem Csurgó Csabáéval? Egy biztos, mindegyiküknek van története, háttere. Erős, erőszakos, néha túlságosan is, de mint tudjuk, az erőszak erőszakot szül, és a küszöbről nézve mindez csak még mélyebb nyomot hagy.

Nilla: Milyen tippeket tudnál adni arra, hogyan gyakorolhatjuk a karakteralkotást?

Demi: A novellázás nagyon jó gyakorlóterep. A novellában korlátozott a keret, és csak egy kulcslyuk áll rendelkezésünkre, hogy elmeséljük rajta keresztül, mi történik a benti szobában. A fókusz kialakítása, használata annyi koncentrációt igényel, hogy mire elkészül a karakter, a történetének is késznek kell lennie.
A másik a megfigyelés. Játszd el, hogy te vagy Sir Arthur Conan Doyle hőse. Nem érdekes, később felhasználod-e bármelyik történetedben a karaktert. Holmesként vizsgáld az utcán az embereket, és találd ki, kik ők a valóságban. Apró részletekből rengeteg dolgot ki lehet következtetni az életkörülményeikről, szakmájukról, családjukról, szociális helyzetükről, tegnap estéjükről, értékrendjükről.

Nilla: Szerinted mik a legnagyobb buktatók ezen a terepen? Hiteltelenség? Tapasztalatlanság?

Demi: A hiteltelenség és a tapasztalatlanság. Jól mondod, mert a másodikból következik az első. :) A teremtés az teremtés. Legyen szó világról, kitalált nyelvről, fajról, tárgyról, szereplőről. A legrosszabb, ami történhet egy karakterrel, hogy semleges marad.
Mi még írósuliban szakmai oldalról is megfigyeltük a karakter szavajárását, viselkedését. Pl: vicces volt szakács, asztalos, nyelvtanár vagy óvónő szemén/száján keresztül írni. Persze menet közben rendesen túlzásba estünk a szófordulatokkal, szlenggel, de ennek ez volt a lényege: amiről írsz, azt ismerd jól. Például a karakterek szakmaisága beül a gondolataik közé. A rendőr hajlamos rendőrként gondolkodni, igaz? Egyáltalán nem meglepő, hogy egyes krimi írók rengeteg időt töltenek a rendőrőrsök környékén, kötnek ismeretséget nyomozókkal, utánozzák a zsargonjukat, kikérdezik őket, mit tartanak az asztalfiókjukban.

Nilla: A saját hőseid közül ki jelentette a legnagyobb fejtörést, és ki a személyes kedvenced?

Demi: A legnagyobb fejtörést Oliver okozta, aki erősen ambivalens karakter. Ő az a srác a szomszéd utcából, aki mindenkinek meg akar felelni, de a felszíne erősen repedezett, és rosszul felskiccelt kép. Kilógnak a takargatni kívánt részletek. :)Emiatt folyamatosan konfrontálódik, hamar talál magának ellenséget. Létezik egy erős, szép és jó iránt vonzódó oldala, az idealista, az, amelyik tudja, mit jelent a jó döntés. De tudni és csinálni valamit két különböző dolog. Individuális életképe van, amiben mélyen elnyomja a saját természetes tulajdonságait egy rossz példa miatt, amit kamaszként még csak nem is igazán ért. Az igazságérzete túlfejlett, és ez nem segít neki a szocializálódásban. Tudja, milyen akar lenni, ki akar lenni, de egyik idealizált jövőképe sem a sajátja, csupán másolatok a hozzá legközelebb álló férfialakokról. Nagyon hosszú út áll még előtte, amit be kell járnia szegletétől végéig.
Ami a kérdés második felét illeti: nem szeretnék kedvencet avatni. Sok kedvencem van, akiket ilyen-olyan okokból szeretek írni.  Némelyiküket az olvasók még nem ismerhetik, hiszen nem léptek a publikum elé. Lásd: Freak tanár úr. :P Igen, beszédes neve van :) A geek néha vicces tud lenni karakteralkotásnál, csak vigyázat, mértékkel! Az öncélúság vagy nagyon jól áll, vagy nagyon rosszul. Olyan ez, mint a navy stílus, vagy a bojtos sapka.


Reméljük, tudtunk nektek segíteni egy picit, az érdeklődést köszönjük, és hamarosan újra jövünk! ;)

Korábbi cikkek az írásról itt és itt.

1 megjegyzés:

  1. ,,A karaktert változtatja az út, amelyet a történetben végigjár.'' -- írod. Ez bonyolódhat...

    Adott egy hosszú, unalmas hajónapló, egy abból írt útleírás. Az út végén az alany rájön, ugyanolyan ember, mint indulása előtt -- azaz annyiban változott, hogy rájött: egyáltalán nem változott.

    VálaszTörlés